Ezt érzem most...

Fura most minden magam vagyok de egyszer tudom hogy lesz valaki aki más lesz... most minden ember olyan semmit mondó olyan egyszerű tudom mi lesz a következő lépésük... mint ha egy ezerszer lejátszot színdarabot néznék és a csatanó előtt mindig bekiabálnám a poént és ezért mindenki utál mert mindig mindent elrontok.. az utolsó pillantban amikor a legjobb lenne. És miért is ? Mert nekem lassan már minden olyan egy hangu... minden olyan ismerős... mint ha ezerszer megtörtént volna... olyan hogy van de jó és nem olyan hogy van de nem tudom szavakba foglalni hogy milyen jó mert nem lehet leírni azt az érzést hogy van és csak ő kell..az emberek most nekem olyan simmán sablonosak semmit mondoak mint ha mind egyformák lennének senkibe se fog meg semmi... és csendbe várom azt aki...egyszer majd csak eléri hogy minden más legyen. Akinek majd a tekintetét fogom fürkészni ... de már nem fogok átlátni a ködön... akit megakarnák érteni de nem fogom... Aki lehet másnak olyan sablonos mint a többi ember nekem de nekem még is ő az aki más akibe valami mást láttok és lehet ő fog rajtam át látni de én meg rajta nem .... És nem én fogom őt zavarbahozni hanem ő fog engem.....Nem én fogom lelőni a poént hanem ő.... nem előtte fogok járni sőt nem is mögötte hanem mellete... Még is úgy fogom érezni ő előrébb van és bátran lépehetek utána mert ha ő vezet akkor biztonságba lehetek csak... Csak az a kérdés észre veszem azt hogy ő az ? Tudni fogom e vagy probálom őt is semmilyenek látni egy átlagos dolognak hétköznapinak... akkor is ha az emberi szemnek... ép megbotránkoztató merem e majd neki mondani hogy héééé nekem tényleg más vagy és nem csak azért mert az átlag szemnek más vagy... hanem azért mert a szívemnek is más vagy... valahogy hallom ahogy megszólitja a te szíved az én szívem... lehet hogy félni fogok félni mert nem tudom hogy a szíve vajon hány szívet szólitott meg csábitó dalamával... vagy vajon hogy az én szívem mond e valamit neki ....Hogy merek e megint az életbe kockáztatni, mint az utolsó esély minden erőmet összegyüjtve mint a régi hősök a többszörös túl erővel szembe szembe szálni az érzéseimmel... ők akkor mertek lépni... büszkén vesztek el de én ha ilyen érzésekről van szó még a saját árnyékomtól is félek ha meg láttom nem hogy előre lépek hanem hátra.... nem is egyet hanem kettőt .... és lehet tudom is hogy van olyan aki az előbb emliteteket jelenti csak nem merem belátni... mert már annyiszor játszotam a tűzzel... hogy súlyos égési sérülések vannak rajtam...és még egy seb és ott maradok... De ilyenkor egy mondat cseng a fülembe mindent a szerelemért .... Csak az a kérdés hogy én is legyek olyan hős aki elesik .... és a mai világba nem hogy felnéznek rá hanem kinevetik...Kellettek neki igaz érzések ez lett a veszte aki hülye haljon meg... Vagy legyen a tipikus sztori ... ami a mai világra jelemző szépen csöndbe ülni és a látszatra adni szépen álmosolyt varázsolni az arcunkra mindent amit megkövete ez a társadalom megszerezni azzal a tudattal hogy én lehetem volna hős és lehet más lenne minden lehet hogy bizonyithatnám hogy van happy end... De olyan furra most minden azt hiszem tényleg érzek... tényleg szeretek.. csak ezt belátni nehéz mert ennek ilyenkor sulya van... Nagyobb sulya mint ha napokig keresztet cipelnék a hátamon mert ez a súly nem a testemre nehezedik hanem a lelkemre és ha egyhelybe maradok belülről emészt fel ....